10 éve történt a vörösiszap-katasztrófa

Magyarország eddigi legnagyobb ökológiai következményekkel járó ipari katasztrófája történt, amikor 2010. október 4-én 12 óra után nem sokkal a Magyar Alumínium Zrt. ajkai timföldgyárához tartozó iszaptároló X. kazettájának gátja átszakadt. A kiömlő majdnem egymillió köbméter vörösiszap és lúgos víz elegye elöntötte Kolontár, Devecser és Somlóvásárhely mélyebben fekvő részeit, majd érintett a Torna-patak mentén fekvő néhány további települést is, felbecsülhetetlen humán, gazdasági és ökológiai károkat okozva a térségben.

A kiáramló zagy a legnagyobb pusztítást a tározóhoz közelebbi két településen, Kolontáron és Devecserben végezte. Az életveszélyessé vált, vörösiszappal szennyezett házakból 390 embert azonnal ki kellett menekíteni, és további 110 személy kitelepítéséről kellett haladéktalanul gondoskodni. Az iszapárban tíz ember vesztette életét, közel háromszáz főt - köztük a mentésben résztvevő 13 tűzoltót, 1 katonát és 8 rendőrt - egészségügyi ellátásban kellett részesíteni, 120-an kerültek kórházba. Több százan veszítették el otthonukat, vagyonukat, megélhetésüket. A károsultak száma meghaladta a 900 főt. Az erősen lúgos maró hatású ipari hulladék több mint 1000 hektár mezőgazdasági területet borított el.

A bajba jutott lakosság mentésére Ajkáról, Veszprémből, Keszthelyről, Balatonfűzfőről, Pápáról, Sárvárról és Badacsonytomajról érkeztek elsőként a hivatásos tűzoltók. A katasztrófa kezelésére mozgósították a katasztrófavédelem, a rendőrség, a honvédség és a mentőszolgálat állományát is, akiknek a munkáját számos önkéntes is segítette. Rövid időn belül megalakult és a helyszínre érkezett a Magyar Tudományos Akadémia szakértői csoportja is. A mentési feladatok elvégzését követően kerülhetett sor a kárfelszámolási és helyreállítás-újjáépítési munkálatok megkezdésére: a töltésszakadás lokalizálására, az iszap továbbterjedésének, Dunába, illetve a felszín alatti vízkészletekbe jutásának megakadályozására, a már szennyezett felületek takarítására, fertőtlenítésére, a vörösiszap vegyszeres semlegesítésére, talajcserére, illetőleg a kárfelmérésre, lakosság kárenyhítésére, fedélhez juttatására.

10 év elteltével a környezet sebei látszólag begyógyultak, de a katasztrófa az érintettek lelkében örök nyomot hagyott. Kiállításunk a mentésben, illetve a helyreállításban résztvevő tűzoltók, katasztrófavédelmi szakemberek benyomásai, emlékei alapján idézi fel a tragikus eseményt.

***

881487

„Akkor még jött az iszap. A terepviszonyoktól függött a mélysége, a házak között és az udvarokban jóval derékon felül volt. Minden fordulónál nagyon féltem, hogy elesek. A második házból egy idős embert hoztam ki, amikor az egyik lábammal beleléptem valamilyen mély gödörbe – pár centin múlt, hogy nem merült meg a mellesnadrág, nem vágódtunk bele az iszapba.” – ifj. Németh Sándor, ajkai tűzoltó főtörzsőrmester, 2010

881493

„A patakon túl élők voltak nagyon elkeseredve, de mi oda nem tudtunk átjutni, mert már az első hullámok lerombolták a hidat. Szörnyű élmény volt, hogy tudtuk, ott túl nagy bajban lehetnek az emberek, de most nem segíthetünk rajtuk, meg aztán a hídon, a patakon innen is menteni kellett a házakban rekedt lakosokat.” – Sághy-Takács Krisztián, ajkai tűzoltó őrmester, 2010

881491

„Amikor Devecserre érkeztünk, még folyt az utcákon az iszapos víz. Döbbenetes volt a látvány. A tűzoltó kollégák szemében viszontláttam azt a hitetlenkedést, amit én is éreztem, mert ép ésszel azt gondolná az ember, hogy ilyen nem történhet meg, de mégis megtörtént. Az is lehangoló volt, amikor napok múlva láttam, ahogy egy egész élet munkáját, egy korábban gyönyörű házat a munkagép húsz perc alatt a földig rombol. Felfoghatatlan volt.” – Czomba Péter tűzoltó alezredes, megyei igazgató, 2010

881495

„Elborzasztott, amit ott láttam. Pályafutásom során átéltem ciánszennyezést, pusztító árvizeket, sok mindent, azt hittem, nekem már nem tudnak újat mutatni. Ehhez képest egy vadonatúj kihívás elé állított az élet mindannyiunkat. Túlzás nélkül állíthatom, hogy megfeleltünk ennek a kihívásnak. Mérhetetlenül büszke vagyok azokra a hivatásos kollégákra, akik gondolkodás nélkül gázoltak az iszapba, hogy tegyék, amit esküjükben vállaltak.” – Dr. Bakondi György tű. altábornagy, országos katasztrófavédelmi főigazgató, 2010

881514

„Ötödikén jöttem Kolontárra. Katasztrófa volt, siralmas. Három, három és fél méter magasan minden csupa iszap volt. Akkor még az eltűnteket kerestük. Csak nappal lehetett dolgozni, mert az emésztő tetejét is elvitte az áradat, féltem, hogy valaki beleesik. Először a felháborodás lett úrrá legtöbbünkön, aztán már csak a szomorúság maradt.” – Dr. Zoltán Ferenc tű. ezredes, tűzoltósági főfelügyelő, 2010

881512

„Ilyen vörös világot eddig még nem láttam. A házak, az utcák, a fák, de még az emberek is azok voltak. Az első gondolatom az volt, szerencse, hogy ez nem éjjel történt, annak beláthatatlan következményei lettek volna. A leghátborzongatóbb élmény az első kolontári házak bontása volt: mindegyiknél megszólaltak a harangok. Ez hátborzongató volt…” – Dobson Tibor tű. ezredes, hivatalvezető, 2010

881501

„Biztos vagyok benne, hogy a házaknak lelke van. Mindenki, aki valaha élt, örült, sírt, álmodott, született és meghalt ott, a ház lelkének része lesz, de valahogy külön életük is van, tőlünk függetlenül. A rombolás ideje alatt csak álltunk némán, könnyes szemmel bámultunk, és mind hallgattuk a templom tornyát, ami minden térdre zuhanó, majd elterülő háztól hosszú, komor harangszóval búcsúzott.” – Töttős Györgyi pv. főhadnagy, szóvivő, 2010

„Kísértetvárosnak látszott Kolontárnak az a része, amin végigsöpört az iszap. Álltam ott, néztem a néptelen, vörös házakat, a pusztítás ezer nyomát. Fényképeket akartam csinálni, de csak néhányat voltam képes. Úgy éreztem, tiszteletlenség.” – Berkes Viktória pv. főhadnagy, főosztályvezető-helyettes, 2010

A teljes kiállítás megtekintéséhez kattintson a lenti galériára!


Idézetek forrása: Katasztrófavédelem című újság 2010. novemberi száma

Fotók: BM OKF (Páros György, H. Szabó Sándor, Nagy Lajos, Lakatos Attila, Muhoray Árpád)