Tűzzel a tüzet!

Tűzzel a tüzet!

Ferkó pajkos kis fiúcska volt. Hatalmas barna szemei csillogón kandikáltak ki apró kis arcáról. Üstökét, mint sünit a tüskéi ékesítették égbe meredő kócos hajtincsei. Tele volt élettel és elevenséggel. Egy perce nem állhatott meg, még enni is csak futtában szeretett. Nyaranta édesanyja le is vitte őt Debrecenbe a nagyszülőkhöz, mondván, elég széles az Alföld, hadd szaladjon.

Ferkó mindennél jobban várta a nagyszülőknél töltött időt. Nagyi baracklekváros palacsintájának illata már akkor az orrocskáját csiklandozta, ha csak rá gondolt. De nem csak ezért szeretett ő a nagyszülőknél lenni, mert hát mit ért volna a puszta, s a finom étek Papa meséi nélkül. 

Korán indultak anyával a hosszú útnak, vonattal, a Nyugati-Pályaudvarról. A peronon épp akkora volt a nyüzsgés, mint az izgalom Ferkó szívében. Azt se bánta, hogy soká tart az út, elvarázsolta az ablak alatt elfutó táj, a város házai, majd a tovatűnő hegyek, melyek mögül végül elé tárult az Alföld végtelen rónasága. 

Debrecen híres város, környéke már az ókorban is lakott volt. A négy égtájat összekötő utak találkozásánál, több falu, Boldogasszonyfalva, Szentlászlófalva és Debreczun összeolvadásából jött létre. A tatárjárást követő évtizedekben gyors fejlődésnek indult, rövid idő alatt az ország egyik leggazdagabb, legmeghatározóbb városa lett. Sőt, két alkalommal, még az ország fővárosa is volt! A Papa sokat mesélt Ferkónak Debrecenről. Régi históriákat, talán igaz sem volt történeteket. Volt, amelyiket saját fejéből, a kalapja alól jött gondolatokból, de volt olyan is, melyet Papa, még a szépapja reá maradt naplójából olvasott fel. 

Déltájt értek fel Debrecenbe. A Papa már az állomáson várta őket. Nagyi nem jött ki elébük, nem lehetett az ételt csak úgy otthagyni a tűzhelyen, hanem cserébe oly finom falatokkal várta kis unokáját, hogy annak illatát már az utca végén is érezni lehetett. Ebéd után anya még kicsit beszélgetett a szüleivel, körbecsókolta kócos kis fiát, majd könnyes búcsú közt indult vissza az állomásra. Várta otthon a munka.

Ferkó egészen estig játszott az udvaron. A Nagyi volt, hogy hiába kereste, kócos üstökét a fa sűrű lombkoronájában feketerigónak vélte, ami nem csoda, mivel Ferkó még füttyenteni is épp úgy tudott, mintha madár volna. De nem aggódott a Nagyi egy percet sem, tudta, hogy majd a gyomra lehozza. Így is lett. Vacsorára ott állt az ajtóban a kis szutykos rigója. Megfürdette, megetette, ágyba fektette, s jöhetett a mese. 

• A naplóból Papa, a naplóból mesélj! – kérlelte Ferkó nagyapját – Tudod, amit az a szép apukád írt a libatollával és tintával, azokra a sárga lapokra. Azt szeretném Nagypapi!
• No jó, várj egy percet – dörmögte Papa. Kicsoszogott esti papucsában a verandára, s előhúzta a vánkos alól a szépapja, Czukor Nándor útiládáját, melyben a napló is volt. Visszatérvén a szobába lámpát gyújtott, fotelba ült, ölébe vette a kis Ferkót, s olvasni kedzett.

„Kollégiumunk, 1588-ra az akadémiai fokot is elérte, így már 18-24 éves tanulói is voltak. – kezdte a sort az a szép Czukor apa, aki nem csak sármos ifjú lehetett, hanem nagyon édes is, ha már a Papa e nevekkel illette, gondolta magában Ferkó. – A városban támadt tűzeseteknél egy összetartó kicsiny csapattal kezdtünk feltünedezni, s az oltás munkájában serényen részt vettünk. Az iskolának érettebb korú tanulóiból, az akadémiai tagozat hallgatóiból állt ez a kis csapat. Ifjúságunkból kifolyólag lelkesebbek és mozgékonyabbak voltunk, mint a céhek éltesebb mesteremberei, s öreg legényei. Az iskolában tömegesen éltünk együtt, s következőleg a veszedelem helyén mindig csoportosan és hamarább tudtunk megjelenni, mint a városban szétszórtan élő, s munkáikban megzavart kézműves emberek.

Közösségben élésünk adta a lehetőséget e nemes cselekedethez, de bizonyára sokakban felmerül a kérdés, hogy mi adta a lelkesedésünket? A válasz egyszerű. Azon belső adottságaink, melyeket nevelőink tudatosan kifejlesztettek, s melyek nemes érzéssé váltak bennünk, hogy mindig készen legyünk segíteni bajbajutott embertársaikon. E lelkességnek aztán az a jó következménye lett, hogy a tűzoltás rendszeres vezetése hova-tovább ifjú kezeinkbe került.

Tűzoltó testületté alakulásunk éve 1681-re tehető. Így társaságunk nemcsak hazánk, hanem a világ valamennyi önkéntes tűzoltó testülete közt a legrégibbek közé tartozott.

Az egyesületnek az akadémia hit- és jogtudományokat hallgató ifjai lehettek tagjai. A szabadságharc után felvehetők voltak az egyesületbe a gimnázium hetedik és nyolcadik osztályos tanulói is. A tagul felvétel feltétele a rátermettségen, a testi erőn kívül a kifogástalan erkölcsi élet volt. A valamely tag ajánlására közszavazással felvett új tag a társaság alapszabályát átolvasta, s annak pontozatai megtartása jeléül a jegyzőkönyvbe a nevét beírta, s a belépési díjat a pénztárosnál lerótta. A tagok száma az 1800-as évekre elérte a 60-70 főt, néha a 100-at is meghaladta.

Tudtuk azt már régen is, hogy a tűzoltásnál a lelkiismeretes buzgóságon kívül, nagy szerepe van a testi erőnek és ügyességnek is, ezért ezek fejlesztésére kiváló gondot fordítottunk. 1843 óta a Kollégiumnak már rendszeres erőgyakorló iskolája is volt, állandó tornatanár, Örvényi Vilmos tanította a mesterségesebb mozgalmakat. A hatvanas évek elején, aztán mi, a tűzoltó diákok is tagjai lettünk a gimnasztikai intézetnek. A társulat, erre elkötelezte minden tagját, mivel meggyőződésünk volt, hogy a társulat és a gimnasztika egymás nélkül fenn nem állhat; az egyik megszűnése szükségképpen a másik megszűnését vonná maga után.

1834-ben egy nap, Lugossy József, magyar nyelvész és keletkutató, hogy hogy nem, egy tűzvészt akadályozó hős bottal állított be hozzánk, s azt testületünknek ajándékozta. Soká nem töprengtünk rajta, kié legyen a bot, mivel annak hosszúsága 170 cm volt, s alsó vége felé 8 kilónyi, s belül ólommal, vassal súlyosbított, kúp alakú bunkóban végződött. Ennek a kezelése roppant erőt kívánt. Ezért a tagokat próbára vetettük: a nagybot nyelét a felső végén megmarkolni, s bunkós végét a kinyújtott karral töretlen egyenesben, lassú ütemben fej fölé emelni, s párszor körbe megforgatni. Kinek ez sikerült, azé lett a bot. S hogy igazságos legyen, évente új botost választottunk.

A bot kezelése járt annyi nehézséggel, mint a latin grammatikában a gerundium időmód hibátlan alkalmazása, így el is neveztük Gerundiumnak. No, de azért, hiába nem volt ez kis feladat, azért minden évben kikerült a társaság soraiból a nagybotos, majd lett néki párja is egy kisbotos személyében.

Az egyik nagybotos, Szombati István roppant erővel bírt. 1835-ben történt, hogy Pista hazafelé ballagván a Kollégiumba, valamelyik késő esti órában, azt a tréfát követte el, hogy az iskola sarkán éppen kútfúrásra használt vasbakot a láncáról felszabadította, hirtelen a vállára kanyarította, s meg sem állt vele a zöldséges piacig. Ott aztán, mint aki jól végezte dolgát, letette. Másnap reggel a piaci árusok el nem tudták gondolni, hogy miként került oda az a vasszörnyeteg, ahová ők most a sárgarépát és zöldpaprikát szándékoznak felhalmozni. Jókora időbe telt, mire a fúrómester nyomára jött a helyet változtatott szerszámának, majd nem kevesebb, mint négy ember ereje kellett ahhoz, hogy azt valamiképp talyigára emelje, s visszaszállítsa rendeltetési helyére.

De nem csak erősek voltunk, mi, tűzoltó diákok, hanem igen bátrak, elszántak, és tettre készek is! Megesett, hogy olyan hőségben dolgoztunk, hogy a vizes machina kezelőinek a vízsugarakat a tetőn dolgozókra kellett irányítaniuk, hogy társaink a hőséget elviselhessék. S hogy mekkora hatalmas volt ez a hőség? Egyes lángra vált épületekben akkorára gyúlt a hőmérséklet, hogy a bent lévő pénzdarabok is összeolvadtak. 

Tudtuk már, mit jelent a Rákóczi-harang kongatása és az iskolai nagycsengő szaporázott hangja. Mint a kővel oldalba dobott köpüből a megháborgatott méhraj, úgy özönlöttünk kifelé az osztálytermekből és a két hallgatóteremből. Megszokott dolog volt az már, hogy ily esetekben még a tanítási órákról is felkerekedtünk, és száguldottunk a hátsó udvarra, hol a machina és a tűzoltó szerszámok állottak.

Az elnök már ott volt, s keze nyomán a machinarium ajtaja felcsapódott. Kézbe kerültek a botok, vedrek, fejszék, balták, csáklyák. A létrának a gép oldalán volt a helye. 

Az elnök, a főmachinista, a gép tetejére pattant, s szemlét tartott a rendbeverődés felett.

• Élre botosok! Utána baltások! Vedresek hátul! Mindenki a helyén van? Akkor előre! – kiáltotta harsányan.

Az udvar kétszárnyú kapuján futólépésben zúdult ki a csapat, s a Darabos utca sarkán vett irányt arra, amerre a torony ablakában lengő vörös zászló mutatott. 

A tűz közeli táján már nehezen tudtunk előrejutni, annyi volt ott a tolongó ember. De csak bámészkodásukkal segítettek azok oltani a tüzet. Hozzá teendő, hogy nehéz is lett volna már itt oltásra gondolni. Az égő Kövendi-ház merő lángtenger volt mire kiértünk, a viharban kavargó füst és hőség pedig kibírhatatlan. A forróság éles fájdalommal égette az arcbőrünket, s megcsattanással kínozta a szemgolyónkat. A kavargó szél magas ívben sodorta a tüzes csóvákat, s a sziporkázó szikrák apró csillagok gyanánt hullottak alá.

A tűzoltó elnök higgad, de határozott paranccsal intézkedett:

• Nem felejteni fiúk a jelszavunkat: „Tűzzel a tüzet!”

Nyolc-tíz diák markolta meg a machina két vaskarját, s ingvállra vetkőzve szivattyúzta a vizet. A gépcsövet a fővizész irányította. A vedresek kezén gyors ütemben kerültek s fordultak a vedrek, s bőven zuhogtatták a vizet a machina bodonjába. A kifáradtakat pihent erők váltották fel, a kimerültek arcáról verejték szakadt.

Végre engedett a hőség az erejéből. Az égő házon a láng parázsló zsarátnokká emésztette fel a zsúptetőzetet. De ezzel a veszély még csak növekedett, mert a szél az eddiginél is sűrűbben hordta szét a zsarátnok szikráit. 

A két botos a tetőzetre pattant, s csizmával tiporta, botokkal páholta agyon a veszedelmes prázsfészkeket. Jól kipróbált módszer volt ez: agyonverni s tiporni a tüzet. Közben szakadatlanul ívelt a vízsugár, s most nagyobbára a két botost áztatta, hogy elbírhatóvá tegye számukra a hőséget. 

Egyszerre az elszörnyedés kiáltása szakadt fel a bámuló közönség ajkán. A nagybotos alatt leszakadt a padlás félig átégett deszkázata, s ő maga hanyatt-homlok a mélységbe zuhant, s utána a parázsló pernye csomóstól szakadt a nyakába. A kisbotos egy pillanatig sem gondolkodván ugrott lezuhant társa után. Hála a gimnasztikai gyakorlatoknak, nagyobb baj nem történt. A nép megéljenezte a két ifjút, mikor azok az üszkös ajtófél közül ismét előkerültek. A nagybotosnak ugyan leégette a nyakába hulló pernye a hátáról az inget, de oda se neki! A kis égési fájdalmak is majd elmúlnak maguktól.

Naplementére meg is szűnt minden veszély. Igaz, hogy a veszélynek közelebbről kitett házak, ólak tetőzet nélkül maradtak, s csak a puszta szarufák meredeztek az ég felé. A tetőzetet óvintézkedésből mind lehúzgálták a csáklyás diákok. De hiszen ez volt a legkisebb kár. Kevés munkával ismét fel lehetett azokat húzni.

Hanem annyi igaz, hogy olyan volt az egész környék, mintha ellenség dúlta volna fel. Messze térségben mindenfelé bútorhalmazok. A kihordott holmikra a diákok vigyáztak. A házak kiürítéseit is diákok végezték, mint ahogy a bútorok visszahordása is az ő kötelességük volt. 

Az elnök jeladására a társaság összeverődött, s rendbe felsorakozott. Már-már katonai fegyelem uralkodott közöttünk. A jegyző névsort olvasott, s a hiányzókat megjegyezte, kik majd később adják árát a közgyűlésen, miért maradtak távol. 

A jól végzett munka tudatával s a másokon segítést jutalmazó boldog érzéssel tértünk vissza a Kollégiumba, ahol Hatvani István professzor úr, a Kollégium orvosa készített állapotunkról feljegyzést.

• Oltás közben 34 diáknak a lábáról leégett a csizma, 23 ifjú továbbá a lábán, kezén, karján s egyéb testrészén súlyos égési sebeket szenvedett.
• Göde Istvánnak és Szegedi Péternek a kezefeje összeégett.
• Dézsi József mindkét karján égési sebeket szenvedett.
• Lázár Pál és Sós József miközben az égő házakból a bútorokat mentették, csaknem a lángok közt lelték halálukat.
• Szintén élete kockáztatásával vett részt az oltásban Tar Péter.
• Dávid Miklós a szemén sérült meg.
• Márton András betegen került vissza a Kollégiumba.
• Pátkai Andrásról leégett a nadrágja és a csizmája.
• Kos János a lángok közé pusztul, ha onnan egyik társa ki nem rántja.
• Szatmári István több társával együtt, akik egy háztető lebontásán fáradoztak, csak különös ügyességének köszönhette, hogy a tűzhalálból megmenekült.
• Az oltásban serényen buzgólkodott Csernál László – kiből később Deventer nagyhírű professzora vált.
• Mócsi István azzal, hogy egy ház tetejét letaszította, egy szegény özvegyasszony bútorzatát mentette meg a pusztulástól.
• Fazekas Istvánról a ruhája égett le.
• Orbán Ferenc a fejszét kezelte nagy haszonnal.
• Terestyéni Pált a serház tetejéről leomló lécek csaknem halálra nyomták.
• Szentmiklósi Sándor a Darabos utcán teljesített oltási munkája közben vallott tetemes károkat.
• Szecsődi Sándor a vízhordásban tűntette ki magát.
• Kállai Imre nyolc órán át a kimerülésig dolgozott.
• Szelesi József egész napon át bútorokat mentett.

Pár nap múlva az elnök gyűlésre hívta össze a társaságot a machinariumba, s a tűzesetnél tapasztalt dolgok megbeszélése után a következőket diktálta a jegyzőkönyvvezető ülnök tollába:

„Vettük és olvastuk a városi tanács levelét, mely szerint minap délután támadt szomorú emlékű gyulladás alkalmatosságakor megmutatott szolgálatunkat jóleső érzéseket ébresztő szíves szavakkal megköszöni, s azt száz forint nekünk juttatásával kívánja meghálálni. Távol legyen tőlünk, hogy mi a köteles szolgálatunkat jutalmazásra tartanánk érdemesnek. Amit tettünk, miként elődeink tették s tenni fognak – hisszük – utódaink, bajba jutott embertársainkért hozott köteles szolgálatnak ítéljük. Ezért pedig jutalom nem jár. Ha mégis e mondott száz forintot elfogadjuk, tesszük azért, hogy annak felét a holnapi napon jó könyvek beszerzése végett anyakönyvtárunk pénztárába befizessük, másik felét pedig átengedjük a beteg társaink gyógyítására létesült kórháznak.”

Szerettük Debrecent. Ez a város volt az otthonunk, a hazánk tanulóéveink során. S szerettük Debrecen népét is, kik segítségadásunk előtti hálájukat és tiszteletüket nem egyszer nem csak jó szóval, vagy pénzbeli fizetséggel, de borral, étekkel is lerótták.

Soha nem dicsekvésből irtottuk tűzzel a tüzet. Szerények voltunk, s némák, de ha megszólaltunk, azt tanítottuk, hogy nincs értékesebb hivatás a világon, mint a dolgozó nép szeretetéből fakadó önzetlen szolgálat a bajbajutott embereken.”

• Amikor majd nagy leszek, én is olyan szép, bátor és erős tűzoltó szeretnék lenni, mint a te Czukor apád! – lelkendezett álmos hangon a kis Ferkó a történet hallatán.
• Szép elhatározás Ferkó – simogatta meg kócos kis boglyát unokájának nagyapja – de ahhoz még sokat kell ám nem csak enned és szaladoznod, meg fára másznod, hanem aludnod is, mert a növekedés az alvást szereti ám a legjobban. S ha nem érsz fel az létra első fokáig sem, miként veszik majd hasznod azoknál a nagy tüzeknél? Csak elfújna a szél téged is, mint a zsarátnokot!

Ferkó nem tiltakozott. Nem is tudott volna, mert már szemét lehunyva szunnyadt a Papa vállán, aki a fotelból felkelvén a megvetett ágyhoz csoszogott, s a dunyha mélyébe rejtve csókolt édes álmot kis unokája szemére. 

Jarabin Kinga

Forrás: Dr. Nagy Sándor: A debreceni diáktűzoltóság története (1957, Belügyminisztérium Országos Tűzrendészeti Parancsnokság kiadásában)